Ha már új blog, akkor jöjjön egy kis bemutatkozás. Barbarának hívnak, jelenleg az ELTE-BTK skandinavisztika szakán vagyok másodéves hallgató. Valószínűleg nem nehéz kitalálni, hogy a zene a szenvedélyem, de nézzük, hogyan is kezdődött mindez...
1993. október 24-én születtem, következő év májusában már Bruce Dickinson-t ölelgettem, igaz, a bizonyítékot elnézve, én nem élveztem annyira a találkozót. De sorsom már ezelőtt megpecsételődött, pocaklakóként már részt vettem a Scorpions, Jean Michael Jarre, Brian May, a Megadeth és a Metallica koncertjén is...
Bruce Dickinson karjaiba 1994. május 27-én,
2010-ben még dedikáltatni is sikerült a fényképet
Magával a zenével nagyon hamar megismerkedtem, már bölcsis koromban hangosan üvöltöttem a Szállj el kismadár c. klasszikust, édesapám pedig többek között Koncz Zsuzsa, Kormorán, Kaláka, Padödö és Hupikék Törpikék koncertekre hurcolt magával. Apu nagyon sokat járt mindenféle zenei rendezvényre, nálam 2003-ban betelt a pohár, és közöltem vele, ha akarja, ha nem, muszáj elvinnie magával a Szigetre. Nagyon ellenkezett, de hát mindig is elég akaratos voltam, akkor is én nyertem... Persze, ez után már nem volt megállás.
az H-Blockx énekesével az első Szigetemen 2003-ban
A rock zenével is ekkor kezdtem el ismerkedni, igaz, eleinte csak felületesen. Nem tagadom, 2004 környékén volt egy Rasmus korszakom, de nyugi, ma már nem bálványozom úgy őket, persze, a dalaikat most is kedvelem, és együtt is éneklem a rádióval!
2005-ben jött el számomra a sorsdöntő pillanat... Tudni kell édesapámról, hogy egy igazi zenebolond, emellett nagy gyűjtő is. Egyszer magányomban átmentem a másik szobába, és elkezdtem ezt a bizonyos CD-gyűjteményt nézegetni. Találtam is egy albumot, ami valamiért nagyon megfogott. Nem volt olyan különleges a borítója, de valamiért azt éreztem, muszáj meghallgatnom a lemezt. Azóta is életem egyik legmeghatározóbb pillanata, amikor meghallottam a Still of the Night első hangjait... Merthogy a Whitesnake 1987-es albumáról van szó. Első hallásra beleszerettem a rock zenébe, már nem volt visszaút, mindent meg akartam ismerni...
A Whitesnake azóta is a kedvencek között a legkedvencebb, David Coverdale-t pedig egyenesen imádom. Szerencsésnek tartom magam, hogy - habár egy 80'-as évekbeli zenekarról van szó - már háromszor láthattam őket színpadon.
2008-ban David Coverdale-lel a PeCsás bulijuk után
Doug Aldrich gitárossal 2011-ben
Most egyszer legyen ennyi elég. Igaz, a történetem még itt nem ért véget, éppen ezért a bemutatkozást is folytatni fogom. Addig is sziasztok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése